Nem elég a napfény,
már túl kevés a hold
mondd, hol az a jó,
mi bennünk volt.
Hiszem azt a szót még,
amit hinni sem lehet,
mondd miért van, hogy ez túl nehéz.

Hazugságból sziklák,
szíveden sebek,
könnyekből lesz egy óceán.
Ugyanúgy, mint régen,
nem lesz érzem én,
mosolyogsz rám,
mégis érzem, úgy fáj.

A csend és a szél, ha arcodhoz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, ha elhiszed.

Ez a hűvös hajnal
most újra elkísér,
egyedül mész tán másra vágysz.
Akarom, hogy egyszer,
még egyszer, jók legyünk,
ki tudja, mért van, hogy így rontjuk el.

A csend és a szél, ha arcodhoz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, ha elhiszed.


De egy új nap majd mást hoz,
és ha mégsem, hát az se baj.
Csak szívünkkel játszik a szél
és ha rám nézel majd,
tudom másnak látsz, kedvesem,
a szívünkkel játszik,
csak játszik és játszik a szél
csend és az éj, ha elkísér.

A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsát mesél - nem értheted.
A csend és az éj, ha lelkünkhöz ér,
oly furcsán beszél, s te elhiszed.