Fagyos az éj, süvít a szél
fut a vízen egy fénylő hajó
örök a tél, hol partot ér
zúg egy távoli bús harangszó

két szótlan árny,
ki partra száll, jött,
hogy folytassa ősi harcát.
Mögöttük holt évmilliók, őrzik
küzdelmük régi titkát.
Az egyik bajt hoz és pusztít
a másik új reményt ad, meggyógyít.
Hol ember él, mindig s mindenütt
így van ez, így!

Nyújtsd a kezed, félek, hogy két
világ közt elveszítlek majd
úgy ölelj, hogy érezd, az álmod
itt bent új virágot hajt,

nyújtsd a kezed, félek, hogy két
világ közt elveszítlek én
légy velem és érezd, egy pillanat
most több az életnél.

Két utazó, rossz és a jó
jár a végtelen évek útján
rég tudják ők, egyik sem győz
ám e harc örök végzetük már.

Az egyik háborúkat szít,
a másik elfeledtet minden kínt
míg ember él, mindig s mindenütt
így lesz ez, így!

Nyújtsd a kezed, félek